"Uram! A késemért jöttem! Hol hagyta? Valami matrózban. Milyen kés volt? Acél. Keskeny penge, kissé hajlott. Nem látta? Várjunk... Csak lassan kérem... Milyen volt a nyele? Kagyló. Hány részből? Egy darabból készült. Akkor nincs baj. Megvan a kés! Hol? A hátamban." /Rejtő Jenő/

2013. április 29., hétfő

Csodálkoznék, ha nem így lett volna

Nagy nap ez a mai. Az első munkanapom. Eddig ugyanis szabadságon voltam (brutálisan sok - kötelezően egyben kiveendő - szabim összegyűlt a gyes alatt), nyilván csak nekem és a felületes szemlélő számára tűnt úgy, hogy két hónapja rendszeresen bejárok dolgozni.
És most, az első munkanapom előtti éjjel a Ded belázasodott. Úgyhogy ma itthon maradok.

2013. április 27., szombat

Néha még Anyus is elérzékenyül

 
 
Csodálatos dolog, ha van az embernek egy nagy fia.
És ezt akkor is tudom ám, amikor mondjuk épp a büdös zoknijait készülök kihajigálni a kollégiumablakból.

Végre

2013. április 26., péntek

Ez van

A férjem elutazik. Vett nekem ajándékba négy gumit.

Carpe diem

Másfél hónapja, amikor dolgozni kezdtem, bevittem magamnak a céghez mindenféle fontos felszerelést, amely nélkülözhetetlen a munkavégzéshez. Úgymint bögre, neszkávé, cukor. Elfelejtettem viszont a kiskanalat. Bár nálunk viszonylag használható a konyha - még víz is van (nem csak a csapban, hanem külön ivóvíz, tartályban, bizony!) -, az evőeszköz-készlet meglehetősen hiányos, leginkább kiskanál tekintetében. Másfél hónapig küzdöttem a problémával - reggelente eszembe jutott a kiskanál, csakhogy mindig akkor, amikor már min. ötszáz méter - max. huszonöt kilométer távolságban voltam a saját konyhámtól. Másfél hónap elteltével, tegnap végre a lakásajtón belül jött a felismerés, hogy ismét kanáltalanul indulnék. Rendkívül büszke és boldog voltam, ünnepélyesen kavargattam a kávémat a kiskanállal. Tegnap. Mára eltűnt. Na ezért kell örülni mindennek, amíg van.

2013. április 25., csütörtök

Pedagógiai célú szivatás

Amikor a múlt pénteken halálosan feldühödtem azon, hogy a gyerek három év kérés, könyörgés, zsarolás, fenyegetés - többek közt, hogy kidobálom a büdös zoknijait a kollégium ablakán - után sem hajlandó olyan állapotban tartani a ruhásszekrényét, hogy ne kapjak sírógörcsöt ha belenézek - tehát például legalább nagyjából elkülöníteni a tiszta cuccokat a szennyestől - akkor fogtam mindent, amiről nem tudtam megállapítani, hogy melyik kategóriába tartozik, és hazahoztam, azokkal a tiszta ruhákkal együtt, amelyeket aznap vittem neki. Nemsokára persze panaszkodni kezdett, hogy elfogytak az alsógatyái. Kérdeztem, na, tanultál a leckéből? Aszongya igen, rend van a szekrényben. Mondom ja, mert én rendet csináltam. De nem tette tönkre - felelte. És, hogy tényleg nincs már mit felvennie...
És így történt, hogy tegnap este megint átviharzottam a Hegyen, a tiszta ruhákkal, mert mégis, szegény. Menet közben jöttem rá, hogy ezzel a plusz úttal jól megszivattam magam. Kétséges, hogy ő valóban tanult-e az esetből, én mindenesetre igen.

2013. április 22., hétfő

Ellopták a Kis Guruló Szart!

Az úgy volt, hogy amikor este hazaértünk, és a Családfő leparkolt a Kis Guruló Szar HELYÉRE, akkor hirtelen bepánikoltam, kétségbeesve néztem körül, itt kellene lennie bazmeg de nincs, urissten ellopták, mondtam. Aztán eszembe jutott, hogy délután azzal mentem be a városba, ahol később fölvett a Családfő, szóval a KGSZ ott van P+R. A cím meg bulváros.

2013. április 20., szombat

Nem szoktam tanácsokat osztogatni, de

most kivételt teszek:
anyák! ne gondoljátok, hogy van értelme feláldozni magatokat a kölkeitekért, mert higgyétek el, SZARNAK A FEJETEKRE.
De komolyan, kezdettől ostobaságnak tartottam ezt az "én mindent csak a gyermekeimért..." szöveget, most viszont, lassan 18 év tapasztalatával TUDOM, nem arról van szó, hogy hiába számítunk a hálájukra, hanem egyáltalán, hiába várjuk, hogy érdekelje őket BÁRMI, amit mondunk nekik, vagy kérünk tőlük.
(Két kamasz, egy kiskamasz, és két jövendőbeli tini szülőanyjának kifakadását olvashattátok.)

2013. április 19., péntek

A lóvásárlás

tipikusan az az eset, hogy ha az embernek nincs igazi problémája, akkor csinál magának.
És a ló még nincs is meg.

2013. április 18., csütörtök

Két vén hülye

Kiröhögtem tegnap a Családfőt, amiért annyira szenilis, hogy háromszor kérdezte meg, milyen darált húst vettem.
Azután sütöttem másfél kiló fasírtot. Só nélkül.

Hóvirág

A három alatti percentilis komoly előnye, hogy a Ded egyetlen cuccába sem kell belehímezni/rajzolni a jelét, mert az egész óvodában senki másnak nincsenek 92-es méretű ruhái és 22-es cipője.

2013. április 17., szerda

Kár

Épp ma akartam rövid ámde diadalittas posztot írni arról, hogy felfedeztem a megoldást arra az esetre, ha a szülő sosem éri el a gyermekeit mobiltelefonon. Az elmúlt napokban rájöttem ugyanis, a fészbuk csetet annyira szeretik, hogy még az anyjuknak is hajlandók válaszolni rajta.
De már nem.

2013. április 15., hétfő

A munkahely az az intézmény,

ahol Nagy Értekezletet szerveznek - megjelenés mindenkinek kötelező -, egy olyan információ megosztása miatt, amit egyetlen, bővített mondatban össze lehet foglalni. (Írásban is.)

2013. április 14., vasárnap

2013. április 13., szombat

Naugyehogy

érdemes volt szóvá tenni a minap a hűtőszekrényben felejtett üres tálakat?

Ilyen az, amikor a férj figyel rá, hogy ne maradjon ott a kiürült lábos a hűtőben

2013. április 12., péntek

Álom és valóság

Csak ismételni tudom magam, lovat venni sokkal nehezebb, mint kocsit.
Főleg, ha szempont a ló ára. És hát hogyne lenne az. Sőt. Szóval, ha fontos, hogy olcsó legyen, akkor a többi - egészség, kor, küllem, mozgás, szelídség stb. - közül valamiből engedni kell. Nem leszek meglepve, ha végül egy jámbor vén gebe realizálódik.

2013. április 8., hétfő

Ragaszkodás

Apus: Van pár fehér pólóm, ami már elég szakadt... leselejtezhetnéd őket.
Anyus: Nem tudnád inkább te kidobni?
Apus: ÉN dobjam ki a SAJÁT pólóimat???

2013. április 7., vasárnap

Stop. Start. Stop.

Ha legutóbb csöppnyi szerénység nélkül dicsekedtem rallys babérjaimmal, most elmondom mekkorát égtem ugyanazzal a kocsival. Ehhez tudni kell, hogy ez olyan szuper járgány, ami piros lámpánál leállítja a motort. Vagyis ugye nem a piros lámpa hatására, hanem üresben, álló helyzetben. Aztán, ha benyomjuk a kuplungot, újraindul. Amúgy start-stop rendszernek nevezik. Ez marha környezetbarát és gazdaságos megoldás, de speciel ma olyan lelkiállapotba kerültem tőle, hogy szívesen kitosztam volna az egész intelligens hóbelevancot az ablakon.
Szóval első vagyok a sávban, vált a lámpa, indulok, elbénázom, lefullad (vezetői önbecsülésem morzsáinak megőrzése érdekében mondom: ez elég ritkán fordul elő velem). Ekkor már ideges vagyok, mert teli a sáv mögöttem, persze ösztönösen igyekszem újraindítani, vadul nyomogatom a kulcsot, nyilván hiába, mert a túlintelligens gépgenya azt hiszi, még pihengetünk kicsit üresben, rátesz egy kéziféket is, oldom, aztán sebességbe rakom, mert eszembe jut, hogy Apusom szerint ilyenkor ezt kell csinálni, de közben valószínűleg már automatikusan indult, ezért újra lefullad, és így tovább, közben mögöttem már dudálnak - mivan köcsög asszed a dudálástól beindul??? - ééés megint piros a lámpa. Ekkor következik 2013. leghosszabb három perce. Nem, nem nézek hátra. A tükörben sem. Inkább belesüllyedek az átizzadt ülésbe. Zöld. Indulok. Lefullad. ILYEN NINCS. Óhogymaradtamvolnaotthon. Meg azok is, akik mögöttem anyáznak. És akkor végre megkönyörül rajtam, és padlógázzal átszáguldok a kereszteződésen.
Tanulság: soha ne vezessünk olyan autót, amely okosabb nálunk.

2013. április 5., péntek

Hogy mennyire fontos...

az a bizonyos pár szó és mosoly. (Nem lehet elégszer elmondani.)
Vacakul indult a napom, annyiratudtambazmegbazmeg, nem részletezem, már nem fontos, megoldódott, túl vagyok rajta.
Aztán azon csesztem fel az agyam, miért nem képesek nálunk is éjjel utat javítani mint szerencsésebb országokban, vagy legalább tízkor kezdenék, de nem, szigorúan nyolctól, félpályás lezárás, a legnagyobb csúcsban bazmegbazmeg, és persze szemből negyvennyolc kocsit átengednek (kínomban számoltam), mi meg húsz méterrel jutunk előrébb...
Szóval nem voltam felhőtlenül vidám amikor az ovihoz értünk, tartok tőle, hogy éppen csak odamorogtam valami jóreg-félét a kertészbácsinak.
És akkor a Kertész Bácsi őszinte kedvességgel ránk mosolygott, Jó reggelt kívánok, kezitcsókolom, szia szia (a Dedhez), legyen szép napjuk, kellemes hétvégét!
Én meg szörnyen elszégyelltem magam, de azóta sokkal kevésbé utálom a mai napot.

2013. április 4., csütörtök

A futam

Hú, ezt muszáj elmesélnem. Azzal kezdődött, hogy kedden lerángattam a Nagyfiúról a hóttmocskos kabátját, és megígértem neki, hogy mielőbb visszaviszem tisztán. Úgyhogy ma este elindultam át a Hegyen. A városkánkat elhagyva az előttem addig is feltűnően türelmetlenkedő autós fülsértő vvummvumvumm kíséretében dühödten megelőzött egy kistehert, megjegyzem egy beláthatatlan emelkedőn. Néhány kilométer után viszont utolértem - NEM a Kis Guruló Szarral mentem -, majd egy kanyar után simán lehagytam. Vagány Vezető ettől nyilván vérszemet kapott, újabb vvummvumvummal utánam eredt, ám csak a következő faluban - ahol nagyjából a megengedett sebességgel szoktam közlekedni - ért be. Éreztem, hogy amint elhagyjuk a lakott terület vége táblát, kilő. Felpezsgett bennem az adrenalin. Majd én megmutatom ennek a kis pöcsnek, ha azt hiszi, csak úgy lenyomhat. AZ ÉN KEDVENC UTAMON. Ahol minden kanyar a személyes ismerősöm. Haha. Csak, mert nő vagyok?? A lényeg, hogy olyan autósüldözést rittyentettünk a szerpentinen, aztán a Hegyről leérve a másik városig, hogy ihaj. A végén mondjuk jól esett volna, ha gratulál, gondoltam is, hogy kiszállok és integetek neki. De már sötét volt.

Ugye

nálatok is vannak üres tálak, dobozok és flakonok a hűtőszekrényben?

A sonka hűlt (!) helye

(Nem akarom itt a nyilvánosság előtt megnevezni a tettest, de elárulom, hogy a Ded még nem éri fel ezt a hűtőpolcot, a nagyobb gyerekek pedig nincsenek itthon.)

2013. április 2., kedd

Még mindig nem erős oldala a geometria

Anyus (miután harmadszorra sikerült betolatnom két kocsi közé a kollégium előtt): Na most szégyellhetsz, nem megy nekem ez a...
Kajla: ... ez a függőleges parkolás.

Traráá

Valamikor az ünnepek alatt a blog átlépte a százezer kattintást (tavaly év elején költöztem át blog.hu-ról), mondhatnám, hogy nem értem miért olvassa egyáltalán valaki, de elfogadom motymoty elméletét a katasztrófaturizmusról, emellett pedig úgy érzem több barátom is lett itt a mátrixban, ami tök jó, és ezért nem is tervezem egyelőre, hogy abbahagyom, pedig néha már nagyon unom magamat, de Benneteket nem. Na ennél nyálasabb ma reggel sem bírok lenni.

2013. április 1., hétfő

Négy dé

A Családfő szülinapjára 4D-s mozijegyeket kapott tőlem.
Életemben először voltam 4D-s moziban, 3D-ben is csak az Avatart láttam, három évvel ezelőtt, szóval legközelebb valószínűleg 5D-s filmre megyek.
Olyan ritkán járok moziba, hogy arra is újra meg újra rácsodálkozom, hogy a széksorok száma világít, így nem egy öreg nénike vezeti oda az embert zseblámpával.
Amúgy a 4D tényleg nagy élmény, de nem árt egészségesen menni, mert így náthásan az illatokat például nem éreztem, az ülés zötyögése közben pedig valahogy megfájdult a mellkasom, így most nem bírok köhögni. Az effektek közül kihagytam volna, amikor közvetlen közelről belefújtak a fülembe, mert azt a hetes buszon sem szerettem soha.
Vetítés előtt figyelmeztetnek a veszélyekre, többek közt arra, hogy leesett tárgyat nem szabad menet közben felszedni. Szóval ha valaki elejti a 3D-s szemüvegét, az szívás. Nem tudom, járt-e már pórul valaki, az viszont biztos, hogy popcornt sokan ejtettek le, mert kifelé menet láttam, hogy a padló telis tele van szeméttel. Hát a technika fejlődik, a bunkók meg ugyanolyanok mint harminc évvel ezelőtt.

Nosztalgia

Anyus (elérzékenyülve): Emlékszel kisfiam, amikor még bekakilós pici baba voltál?...
Párductermetű (segítőkészen): Bekakilok neked most is, ha akarod.